Történetem előzményeit itt olvashatod.
Elérkezett a nap, odaértem az ajtó elé és amikor felhívtam a doktornőt, hogy megérkeztem, akkor villant belém, hogy mi van, ha elbuktam. Ültem a kis fehér padon, és magam elé meredten próbáltam ésszerűen gondolkodni, egészen addig pozitívan tudtam erre a napra tekinteni, mégis most rám tört a félelem. Ha még mindig üres az a petezsák, akkor mit csináljak? Eldöntöttem, akkor több időt adok neki, sok fórumon olvastam, hogy valahol a kilencedik héten látták csak először, lehet, hogy rosszul számoltam ki a terhességi heteimet, ha kell, adok még neki időt, megbeszélem, hogy várjunk még egy hetet. Bementünk, egy másik, idősebb doktor is bent volt, nem zavart, előzőleg ő csinálta a műszeres befejezést, meg amúgy is, szakemberek vagyunk. Figyeltem az Arcot. Már nem imádkoztam, nem szorítottam a kezem, annyit kuruzsoltam én ebben a pár napban, ha ennyi nem volt elég, nem ez a tizenöt másodperc hozza meg a kívánt hatást.
Nincs mosoly. Odahívta a kollégát, nézze meg ő is, nagyon alaposan megnézték, tényleg még mindig üres volt. A fülemben cseng amit a doktorúr mondott:” Sajnos itt nincs kisbaba.” Felém fordították a monitort, én is végignézhettem, a petezsák nőtt ugyan de teljesen deformált volt, és fájdalmasan üres. Fel sem merült, hogy alkudozzak még egy kis időt kérve, annyira még az eszemnél voltam, hogy tudjam, itt nincs már mire várni. „Sajnos ő sem a ti kisbabátok lesz.” Új diagnózis égett a tudatomba: Blighted ovum.
Mennyivel másabb átélni, mint betanulni ezeket a szavakat. Azt mondták mivel ez két külön diagnózis, még nem kell megijedni, de már gyanús vagyok. Az egyik nagy félelmemet az okozta, hogy ha harmadjára is megtörténik ez, akkor már habituális vetélőnek számítok. Ezt az elnevezést már akkor is felháborítónak tartottam, amikor csak tanulnom kellett. Mekkora baromság, habituális vetélőnek hívni valakit, mintha ez amolyan szokás kérdése lenne, mint ha valakinek az a szokása, hogy ebéd után kávét iszik, mások meg inkább elvetélnek. Nem akartam ezt a jelzőt, nem akartam több ilyet átélni, mégis félek a kivizsgálásoktól.
Nem akartam, nem is tudtam volna egyértelmű döntést hozni, otthon a férjemmel tudtam, hogy egy párszor át kell rágnunk ezt a kérdést, végigfutottam ugyanazokat a köröket, mint januárban, annyi különbséggel, hogy most senki nem tudta, hogy egyáltalán terhes voltam, csak hogy mi lett a vége. Nem sírtam sokat. Amikor a munkatársaimnak mondtam el, és amikor egy ismerősöm kérdezett rám ragyogóan, mire várok a terhespatológián, csak nem kisterhes vérvételre jöttem. Bár eljutnék egyszer odáig. Felvetettem magam osztályra… haza…csomagolás…este férjem vitt vissza. Tudtam mi kell, és mi volt már ezelőtt is felesleges. Nagy szerencsém volt, hogy a legjobb barátnőm épp műszakban volt, így a férjemen kívül ő tartotta bennem a lelket.
A folyamat ugyanaz volt, mint ezelőtt, talán most egy kicsit jobban fájt a laminária az éjszaka, de most sem kértem semmit. Butaság, tudom, de ugyanabból az elhatározásból, mint Bogyónál. Legalább ennyit hadd érezzek, ha már megszülni nem tudtam. Maga a beavatkozás másnap teljesen más kereteket kapott, szombat volt, én voltam az egyetlen kisműtétes, semmi kapkodás, semmi stressz. Azt hiszem elég erős tudtam maradni végig, most viszont sokkal többet volt mellettem a férjem. Valahogy így éreztem biztonságosabbnak, vagy nem tudom. Ez a terhesség ebben is más volt, mint Bogyóval. Akkor gyengültem kicsit el, ahogy a műtő előtt vártam, idegesen tördeltem a kezemet, nyeltem a könnyeimet, még jó, hogy nem voltam teljesen egyedül. Nem tudom, ezt hogy tudja elviselni valaki úgy, hogy senkit és semmit nem ismer.
Kellemeset csalódtam. A műtős asszisztens egy tündér volt, alig éreztem, ahogy megszúrt, végig beszélt hozzám, mindenki nagyon kedves volt. Külön megkönnyebbülést jelentett, hogy az oxigénmaszkot most még csak a szám elé sem tették, beadták az altatót, és éreztem, ahogy egy kis zsibbadás végigfut a karomon, majd vártam mikor jut el a fejemig. Néztem a plafont, gondolkodtam, vajon elköszönjek-e, de hát nincs is kitől, nem ismertük egymást, neve sincs szegénynek, csak egy üres kis „szobája”, amit végül sosem foglalt el. Úgy aludtam el, hogy az anesztes megsimogatta az arcomat.
Azóta sem tudom, hogyan érezzem magam. Időnként elfog a bűntudat, hogy ez nem viselt meg annyira, nem sírtam napokig, nem is akarok rá gondolni, beszélni pedig végképp nem. Nem is utaztunk haza a szülőkhöz ezúttal, inkább elárasztottam magam munkával, megcsináltam az otthon régóta hessegetett feladatokat, és a szabadidőmben ismét elkezdtem szülőszobára járni. Rá két napra pedig megkezdtük a kivizsgálást is, első körben a thrombocita-panelt vetettük le, aztán kaptam időpontot egy haematológushoz is, aki a kórházban foglalkozik ezzel.
Néha bűntudatom van az miatt is, hogy pont az elvesztésétől való félelem miatt őt nem szerettük eléggé, aztán meg lehet, hogy pont ez segített a továbblépésben. Mindenesetre sajnálom, hogy őt nem éreztem annyira közel magamhoz, mint Bogyót, és férj egy kicsit fel is szokott háborodni a dolgon, hiszen most egyáltalán nem is volt „Ő”. Lehet, hogy igaza van, mégis, valahogy „rossz anyának” érzem magam, ha arra gondolok Bogyóval hányszor táncoltam körbe a nappalit a nem létező hasamat fogva, vele pedig egyszer sem. Még csak hivatkozni sem tudok rá sehogy, neki nem volt neve sem, nem is láttuk, minden, ami rá emlékeztet az két pozitív terhességi teszt és egy maradék adag terhes vitamin, meg egy fénykép a véreredményemről, ezeket viszont a mai napig nem tudtam elpakolni. Majd egyszer annak is eljön az ideje.
A jövőre vonatkozó terveink most kifulladnak a vizsgálatok elvégzésében, én befejezem a sulit- lehet, hogy ezért nem engedik még az égiek a megszületését…de akkor miért foganhat meg?Mindegy. – és gyűjtögetünk egy családi házra vidéken. Addig pedig, amíg nem érkezik el a mi időnk, hogy kiteljesedjen a családunk, maradunk hármasban Tutyival, a parton a játszadozó kisgyerekek után sóhajtozva, mégis igyekezve megtalálni a jelen korszakunk szépségeit is. Nem adjuk fel, de azért időnként elmélázom, mégis hogy lehetnék boldog egy számomra gyermektelen világban? Talán arra kényszerülünk?
Forrás: itt
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: