Sokáig tépelődtem, egyáltalán megírjam-e ezt a bejegyzést. Aztán úgy döntöttem igen, ez is az életem része, bármennyire fájó, bármennyire nehéz. Adtam magamnak egy kis időt, hogy letisztuljanak a gondolataim, és mivel Bogyónál is rengeteget segített, hogy kiírom magamból a történteket, úgy döntöttem most is ezt a terápiát választom.
Eltelt pár hónap Bogyó elvesztése után, és emléke szép fokozatosan már nem tisztán fájdalmat jelentett, már nem tódult könny a szemembe, akárhányszor rá gondoltam, egy fejezet lett az életünkben, amihez szépen lassan hozzászoktunk. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, akaratlanul is, de számolom, most hányadik hétben lennék, mekkora lenne a hasam, és láttam a falunkban a megdöbbent arckifejezéseket, akik hallottak a gyermekünk létéről, de távozásáról már nem, csodálkoznak, hol a hasam. Persze, most lennék a 39. hétben, már igazán látszania kéne.
El-elpityeredtem, amikor Facebookon láttam, hogy akikkel együtt érkezett a gyermekvárás hírének öröme, most szépen sorban szülnek meg, csodálatosan édes pici babákat, de elfogadtam, hogy mi még várunk a sorunkra. Biztos voltam benne, ha legközelebb terhes leszek, minden rendben lesz. Tudom a durva statisztikát, minden negyedik nő átesik ezen a szörnyűségen, én pont beletartoztam, túléltük, aztán boldogok lehetünk.
Júniusban döntöttünk úgy, hogy ismét próbálkozunk. Lelkileg összeszedtük magunkat, mindkettőnkben elindult, majd kegyetlenül félbeszakadt a szülővé válás folyamata, és a kettészakadt szál csak úgy lógott a levegőben, éreztük, hogy ideje új fonalat kötni a szálra, és folytatni, amit elkezdtünk.
Szerencsések vagyunk abban a tekintetben, hogy abban a hónapban, hogy eldöntöttük babát szeretnénk, már sikerült is. Valahogy ösztönösen éreztük, hogy terhes vagyok, Szivem ismét gyümölcslevet kezdett hazahordani, a közös sétánk alatt felderítettük merre van a védőnő, és területileg kihez tartozunk, én pedig azon kaptam magam, hogy vasalás közben a Bogyónak írt kis altatót éneklem. Még bő egy hét volt az esedékes menstruációig, de az pont arra a hétre esett, amikor egyedül hazautaztam egy hétre. Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy ne tudjam mi a helyzet, így kihasználva egészségügyis mivoltomat, és mivel amúgy is lassan esedékes volt egy teljes nagyrutin levétele az alkalmassági vizsgálathoz, kiegészítettem a rendelést egy hcg-szint nézéssel is az utolsó műszakomon. Ennél biztosabb eredmény nem lehet. Munkatársam küldte estére az eredményt, a normál érték hatszorosa volt.
Igazából nem lepődtünk meg, mélyen belül éreztük, hogy így van. Érdekes, hogy teljesen másképp éreztem magam, mint Bogyónál. Nem volt az az eufória, persze, nagyon örültünk neki, de mégis körbelengett valami „Jaj! Csak minden rendben legyen!” érzés. Valószínűleg ezután már mindig így lesz. Nem mertük beleélni magunkat, a Bogyónál már kidolgozott „gyermekváró-stratégiánkat” hallgatólagosan bólintva elővettük fejben és leporoltuk, most nem kellett már ezen agyalni. Mindent másképp akartunk csinálni, mint előzőleg. Bogyó jöttét borzasztóan hamar közöltük a nagyvilággal, most csak azoknak mondtuk el, akiknek feltétlenül szükséges volt, de nekik is csak úgy, hogy szó sem esett babáról, csak egy emelkedett hcg-szintről beszéltünk. Volt vissza még egy vizsgám, de azon sem stresszeltem annyira, mint máskor szoktam, sokat pihentem. Sem anyuék, sem anyósomék nem mertek örülni, nem beszéltünk róla, nem koccintottunk, szigorúan tartva a babonákat, mintha ezen múlna. Gyerekholmik közelébe sem mentem, attól a pillanattól, hogy megláttam a véreredményt nem ittam se alkoholt, se kávét, cigifüst közelébe sem mentem. Míg Bogyónál a tanulmányaim alapján én állítottam össze milyen nyomelemből, értendkiegészítőből mennyi kell, most komplex terhesvitamint kezdtem szedni, a C-vitamin adagomat a negyedére csökkentettem, nehogy túl erős legyen az immunrendszerem, és ne fogadja be a babát. Igyekeztem odafigyelni, hogy most ne olyan gyorsan szaladjanak vissza rám a plusz kilók, mint ezelőtt. Nem sikerült, míg Bogyónál a gyümölcsöket és leveket kívántam, most a „szenny-kaját”, hamburgerek, pizza, gyorskaják, kóla, mintha direkt azt akarná ez a gyermek, hogy jó kövér anyukája legyen. Végül úgy döntöttem nem foglalkozok semmivel, ha ezt kívánom, hát ezt kívánom, nem stresszelek tovább.
A terhességi tüneteim erősebbek voltak, mint Bogyónál, sokkal intenzívebb volt a reggeli hányinger is, és rengeteget kellett aludnom. Valószínűleg a kávé megvonása is közrejátszott, de hiába aludtam ki a 9-10 órát, napközben legalább kétszer le kellett feküdnöm aludni, mert szabályosan szédültem a fáradtságtól. Egy idő után már kezdett is bosszantóvá válni, mert semmire nem jutott elég időm, simán át tudtam volna aludni egy egész napot is. A vizsgálatokat is másképp akartam rendezni, ezelőtt négy ultrahangra is mentem, mire végre láttunk egy kis szívműködést, most úgy számítottam ki a terhességi heteimet, hogy mire először megyek, már látnunk kell mindent.
Leírhatatlan izgalommal hívtam fel az orvosomat, hogy megkérdezzem, a következő alkalommal amikor ügyel, rám tudnánk-e nézni ultrahanggal. Borzasztóan féltem, de a hangjában hallható lelkesedés egy kicsit megnyugtatott. Elérkezett a nap, én gyomorgörccsel mentem az éjszakai műszakba, de korántsem a teendőktől féltem. Épphogy befejeztük az átadást, elmentek a nappalosok, megjelent, hogy akkor mehetünk. Hirtelen zavaromban azt hittem, hogy vizitelni szeretne, megfogtam a lázlapokat, ő pedig zavart arckifejezéssel nézett rám, mégis mit csinálok. Elindultunk felfelé, egy emelet volt csupán, de ezresével száguldoztak fejemben a gondolatok, örültem kicsit, de mégsem mertem túlzottan, túl élénken élt még az az öröm, ami olyan szomorú véget ért. Még szerencse, hogy a doktornő olyan gyorsan szedte a lépcsőket, én minden egyes foknál megrágcsáltam volna a szám szélét, menjünk-e tényleg, akarom-e tudni, most még olyan jó, még fejben minden rendben van, a család izgalommal várja az üzenetet vagy hívást, vagy fényképet, mit látunk, mennyi idős, jó helyen van-e.
Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, rutinosan helyezkedtem már el, közben mormoltam egy Miatyánkot, és feszülten figyeltem az Arcot. Az Arc, ami ezelőtt egy álom végét jelentette, és most ugyanolyan kiszolgáltatott voltam neki, mint ezelőtt, vagy életem legszebb hírét látom felragyogni rajta, vagy ismét a padlóra taszít. Nem mosolygott, hosszan kutatott, és én már tudtam, hogy baj van. Bogyót sokkal könnyebb volt megtalálni az elején is, most pedig már hét hetes voltam, egyszerűen ott kellett lennie. Felém fordította a monitort, az biztos, hogy méhen belül van, körvonalazódott szépen a petezsák, azonban teljesen üres volt. A helye megvan, de baba nincs benne. A szavak… nem volt sem bíztató, sem teljesen lemondó. Volt már ilyen, akár még egészséges gyermek is lehet, de sajna nagyobb százaléknyi esély van arra, hogy ebből nem lesz baba, mint hogy igen.
Nem is tudom pontosan megfogalmazni mit éreztem. Csalódottságot, haragot, eleinte inkább ezek domináltak. Sajnáltam magam, sajnáltam a férjemet, aki otthon várja a hívásomat, és abban reménykedik, örömhírt kap, sajnáltam az egész nyomorult életünket, hogy nem akar a terveink szerint alakulni. Félrevonultam, felhívtam, és elmeséltem az öt perce hallottakat, próbáltam úgy elmondani, ahogy nekem a doktornő, talán így a legérthetőbb. Ha nem akarunk nagyon belemenni a szakmába, ez olyan, mint amikor a tojásban nincs tojássárgája, csak a fehérje. Elindult valami, aztán megállt. Nem értette, igazából én sem, a tanulmányaimból mintha ez teljesen kimaradt volna, csak kavarogtak a gondolataim, az ultrahangon megbeszéltük, hogy öt nap múlva bejövök, megnézzük megint, hátha látható lesz már valami. Csak azzal tudtam foglalkozni, és ha nem, akkor mi lesz, ugyanaz, mint ezelőtt? Még olyan hülyeség is kijött a számon, hogy akkor abrázió lesz? Ez az egészségügyi kaparás, nem is tudtam eldönteni, hogy akkor én most így terhesnek számítok, vagy nem? A műszeres befejezés gondolatába is beleszédültem. Ez nem lehet még egyszer. Velünk nem. Egyszer, azt mondom, az még benne van a pakliban, de kétszer már túl sok. Az már valami bajt jelez.
Talán annyiból volt könnyebb, hogy itt nem volt olyan kötődés még, nem láttam, igazából nem is volt mit, nem volt gyermek, akiről beszéljünk, és magába a terhességbe sem mertük beleélni magunkat. Egy óra elteltével a szomorúság és csalódottság átcsapott haragba, haragudtam az egész Világra, a nővérszobából beszéltem anyuval, és azt ecseteltem ez nem lehet igaz, hogy nekem végig kell mennem az egész rohadt tankönyvön, annak minden baján, mégis milyen kegyetlen játék ez, mi a célja annak, aki dróton rángat, hogy mindenkivel együtt tudjak érezni, vagy mi a fene? Ha Isten úgy gondolja még nincs itt az ideje, hogy gyermeket vállaljunk, miért engedte, hogy teherbe essek újra? Mire akar tanítani? Még azt sem mondhatom, hogy a férjemmel kell, hogy közelebb hozzanak a közös tragédiák, mert ritka az ennyire harmonikus házasság, mint a mienk.
Mire „kimondogalódtam” magam, sokkal jobban lenyugodtam, egészen addig eszembe sem jutott az a kis maradék százalék, az esély, hogy még minden rendbe jöhet. Amint ez a lehetőség is felvillant az agyamba, ragaszkodni kezdtem hozzá. Az egészet úgy fogtam fel, mint egy kihívást, öt napom van, hogy kisbabát növesszek a méhembe. Képtelenségnek tűnik, de akkor és ott csak ez égett bennem, és a következő napokban a lehető összes ezoterikus , babonás segítséget bevetettem, amire csak bukkantam, vagy amiről hallottam. Vesztenivalóm sok volt, ahogy a lehetséges nyeremény is óriási, így hát nem érdekelt ki néz és mennyire hülyének, elárasztottam magam narancssárga ruhadarabokkal, mert elvileg e szín rezgései segítenek leginkább, vizet programoztam, hogy a gyermekem fejlődését segítse, meditáltam, és közben a magzattal beszélgettem, hogy tessék kicsit összeszedni magát, mert csak pár napunk van, hogy mutatkozzon. Még az étkezéseknél is olyan gyömülcsöket és zöldségeket fogyasztottam nagyrészt, aminek magzatvédő hatása van elvileg.
Úgy számoltam visszafelé a napokat, mintha az életem múlna rajta. Annyira beleloholtam magam a lehetséges győzelembe, hogy nem is voltam hajlandó a bukás lehetőségével számolni. Csak rá gondoltam, vizualizáltam ahogy szépen a sejtek fejlődnek és összeállnak egy nagy működő egységgé, magam elé képzeltem a következő vizsgálatkor az Arcon megjelenő mosolyt, és hallottam a fellélegzett sóhajomat, ahogy nyugtázom: „Igen! Megcsináltuk!”
A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy lehet, hogy a Jóisten terelgetni akar minket valamerre. Bogyó akkor állt meg a fejlődésben, amikor eldöntöttük, hogy ebben a kis lakásban maradunk, ezt újítjuk fel a baba érkezésére. Most, hogy az előző tervet akartuk folytatni, el sem kezdett fejlődni. Így fogadalmat tettünk, ha a következő vizsgálaton látszik valami, ha a fene fenét eszik is, megoldjuk valahogy, és elköltözünk. Hátha erre akar rávenni minket, hát mi állunk elébe, csak szülessen egy egészséges gyermekünk.
A folytatást itt olvashatod.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: