Ejj..csak összejönnek ezek a happy hétindítók, még ha nem is annyira hétindítónak. 🙂 A Balatonos élményekből úgy döntöttem egy önálló bejegyzés születik, mert nem érzem elégnek egy sima hétindítóval letudni az ott töltött napjainkat, sokmindenen beszélgetünk, sokmindenen gondolkodtam, és sok sok konklúziót vontam le..de ezt majd akkor. Nézzük most a múlt hét örömeit!
Sok-sok öröm ért, és mivel a hét napjaiból ötöt a munkahelyen töltöttem, így az ott ért boldogságokról tudok inkább írni. 🙂
Múlt héten végig az egyik kedvenc munkatársammal voltunk közös műszakban, közösen bogoztuk ki az összekuszálódott szálakat, elképesztő mennyire össze tudunk dolgozni, és még a leghajtósabb nap végén is mosolyogva tudok eljönni, mert tudom, hogy igen, adódott pár vargabetű a nap folyamán, de mindet megoldottuk, és rendes osztályt tudunk átadni. Mindamellett, hogy gyorsan és könnyedén megy a munka vele, nagyon jókat tudunk beszélgetni is, teljesen fel lehet oldódni mellette, annyira kis lökött ő is. 🙂 Kíváncsi leszek, ha végre a legjobb barátnőmmel is lehetnek közös műszakjaink, az hogyan fog eltelni. Már rettenetesen várom, biztosan nagyon jó lesz az is. 🙂
Szülőszobán is voltam, ahol segíthettem egy pár első babájának megszületésénél. Nagyon megindító volt, hogy amint a kitolási szakhoz értünk, az addig elnevetgélő, látszólag nagyon laza apuka sírásban tört ki. A gyermek még meg sem született, annyit mondtunk, hogy már látszik a feje, és ő könnyekben tört ki. Nem sok hiányzott hogy mi is vele sírjunk, annyira aranyosak voltak. A születést követően pedig jó volt rájuk nézni, ahogy egyben egy új család is megszületett. Viszonylag hosszú, és nehéz vajúdás volt, és én a legnehezebb időkben ott lehettem, támaszt adhattam, bár akkor még nem hitte el a hölgy, amikor azt mondtam, hogy a végén majd azt fogja mondani az egészre, hogy megérte, amint a gyermeket a kezében tartotta és megpuszilta az arcát,, azt mondta igazam volt. Mondtam már mennyire imádom a szakmámat? 🙂
Jó érzés, hogy egyre magabiztosabban tudok ismét mozogni a szülőszobán is, és borzasztóan hálás vagyok a felém tanúsított bizalomnak is, hogy egyre inkább azt érezhetem én is ide tartozom. Jól esnek a dícsérő szavak, és az építő kritikák, igyekszem mindig jobb és jobb lenni. Ráadásul a múlt héten az egyik kolléganőm annyira megtisztelt a bizalmával, hogy megengedte, hogy megszúrjam. Jó, rengeteget szúrtam már, és – azt mondják – ügyes is vagyok, mégis nagy megtiszteltetésnek éreztem. Neki bizonyára fel sem tűnt, hiszen csak egy szuriról volt szó, valószínűleg azért tartom olyan nagy dolognak, mert – és ez titok – de én írtózom az injekcióktól. Tudom-tudom. Nagyon ciki, hogy miközben olyan könnyedén osztogatom a szurikat, veszem a véreket, és közben mondom, hogy ez nem annyira rossz, csak kellemetlen, attól meg frászt kapok, ha felém közelít egy tű…sokkal jobb a kevésbé hegyes oldalán lenni. De erről psszt! 😀
Sokat voltam a kórházban a héten, sokszor kellett nagyon korán kelni, mégis, könnyű volt ébredni, és jó kedvvel keltem, szeretek bejárni, szeretem azt, aki bent vagyok, szeretem, hogy tudok segíteni, és szeretem, hogy szükség van rám, ez adott energiát a héten, így maradt még belőle estére is.
Másik hatalmas örömöm volt a múlt héten, hogy itt volt nálunk az öcsém, akivel már nagyon régen találkoztam. Spanyolországban volt közel egy hónapot, lesétálta a Camino egy részét. Nagyon sokat vaciláltam anno, hogy én is vele menjek-e, vagy maradjak, végül maradtam. Édeskeser érzés volt a beszámolóját hallgatni, annyira örülök, hogy ennyi élményben volt része, ez tényleg az az utazás, amire élete végéig emlékezni fog, lelkileg is sokat adott neki, tudja, hogy jó úton jár, kis időre elszakadhatott a világból. Bevallom őszintén, kicsit irigylem érte. Hozott nekünk az óceánból egy-egy gyönyörű kagylót, és kis “Spanyol-hont”. Amitől a leginkább elérzékenyültem, hogy talált egy karkötőt, ami egész úton rajta volt- megmutatta a barnulás nyomát a csuklóján- és azt nekem szeretné adni. Olyan érzés, mintha az út energiáit adná oda, mintha lélekben vele lettem volna. Köszönöm, mert elkél most minden plusz.
A hét zárásaként pedig egy fantasztikus “Nőgyógy-bulit” sikerült összehozni az osztály fiatalságának, már hónapok óta tervezgetjük, de soha nem volt olyan időpont, ami mindenkinek megfelelt. Nagyon jól éreztem magam, új oldalukat ismerhettem meg a lányoknak, és biztos vagyok benne, hogy ők is jobban megismerhettek engem. Megbeszéltük, hogy ezt mindenképpen meg kell majd ismételni még, és már van is pár ötletem hogy hol és hogyan. 😀
Köszönöm, hogy erre jártál! Várlak visssza!
Puszi: Niki
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: