Hosszú kihagyás után úgy döntöttem mégiscsak folytatom a Happy hétindítókat. Elsősorban azért hagytam abba, mert míg a többi bejegyzésem viszonylag nagy olvasószámmal rendelkezett, ezek a kis hétfői szösszenetek nem váltottak ki túlzott érdeklődést. Tudom, többször hangoztattam már, hogy első sorban magam miatt írok, és ehhez is szerettem volna tartani magam, de azért mégiscsak, időről időre rossz érzéssel töltött el, hogy ezek a bejegyzések mindig csak úgy kullogtak a többi nézettségéhez képest. Ezt a kis negatív érzést szerettem volna elkerülni, hiszen a Happy hétindítónak tényleg csupán az a célja, hogy az én kis örömeimet összeszedje hétről hétre, úgy döntöttem ezentúl csak magamnak, a noteszem egy elkülönített kis részében gyűjtöm össze, mik tesznek boldoggá.
Eleinte csodásan ment, aztán egyre kevesebbszer vettem elő a noteszem hogy lejegyezzem az örömöket, fokozatosan egyre kevesebb pont került bejegyzésre, majd elmaradt. Most viszont, hála a Facebook kis emlékeztetőinek, minden hétfőn emlékeztet, hogy két éve milyen élményeim voltak, és végigolvasva az akkor írt sorokat, a Happy hétindítókat, elfogott a vágy, hogy újra belefogjak. Energiát és időt igényel, ez tény, de sokkal többet ad.
- Olyan jó érzés volt olvasni a régi örömöket, hogy visszaemlékezve ismét elöntött az a jó érzés, ami akkor. Ezért szerepeljen ez az élmény a mostani lista első pontjaként. 🙂
- Amint eldöntöttem, hogy újrakezdem az írást, jobban odafigyeltem az apróságokra. Hihetetlen, hogy mennyire el tud felejteni örülni az ember. Szabályosan éreztem, hogy akarattal kell észrevennem olyan csodás jelenségeket, mint egy szép táj, vagy egy szép napfelkelte, ami pár hónapja még magától értetődő volt. Szégyen ide vagy oda, nem is tudtam olyan sok örömöt összeszedni, mint régen, de majd csak visszajön a régi lendület. 🙂
- Amik boldoggá tettek a héten, az számos csodás naplemente és napfelkelte, az éjszakai műszakoknak köszönhetően, mindezt a hetedik emelet szintjéről nézhettem végig, és remek képek is készültek.
- Kiolvastam egy újabb boldogságról szóló könyvet. Érdekes, ez volt az első könyv, hogy sokszor vitába szálltam volna az íróval, bár voltak hasznos tanácsok is benne, sok ötletet túlzóan elvetemültnek gondoltam, ami sehogy sem illik bele szerintem egy átlag ember értékrendszerébe vagy gondolkodásmódjába. Mindenesetre érdekes olvasmány volt, kicsit más szemszögből is érinthettem azt a témát, amiről azt hittem már nem tudnak újat írni.
- Egyik délután nagyon jót pihiztem Tutyikával, bár csak egy órát aludtunk, olyan kipihentem ébredtem, mintha legalább tíz órát aludtam volna végig, nem is volt szükségem kávéra munkába menet előtt. 🙂
- Ismét a szülőszobára is járok a szabadnapjaimon, hogy minél nagyobb gyakorlatra tegyek szert, illetve hogy annyira ne felejtsem el amit már eddig megtanultam. Nem túl szerencsés a gyakorlati képzésünk elosztása, ha nem járunk be pluszba, majdnem öt hónap kimarad, mire ismét szülőszobára kerülünk. Én már ezt a két hónap kihagyást is érzem magamon, az első napon úgy éreztem magam, mintha soha sem dolgoztam volna még itt, újra át kellett néznem az összes szekrényt és fiókot, ha hirtelen kell valamit összekészíteni, tudjam mit merre találok.
- Az az igazság, hogy rá kellett döbbennem, hogy imádom amit csinálok….igen, erre újra és újra rádöbbenek. 😀 A munkahelyemen teljesen más embernek érzem magam, jókedvű vagyok, pörgök, kedves tudok lenni a legtenyérbemászóbb emberrel is, és ez független attól, hogy melyik emeleten dolgozom éppen. Mindegyik osztályt más miatt szeretem. Persze, vannak borzasztó napok, amikor lejárom a fél lábamat, és úgy érzem mégsem jutok semminek sem a végére, háromszor belekeveredek a saját és kétszer a kollégák munkájába, és azt sem tudom melyik tagom fáj jobban ahogy zötykölődöm hazafelé a buszon, de mégis, valami abszurd módon élvezem ezt a kipurcanást is. Nem gondoltam, hogy tényleg létezik ilyen, de várom, hogy mikor mehetek dolgozni. Ez az én helyem.
- Voltunk otthon a hétvégén, bár az én látogatásom extra rövidre sikeredett, mivel péntek reggel tudtunk indulni, szombaton pedig már jöttem haza vonattal, mert vasárnap nappalos voltam. Jó érzés volt anya főztjét enni, kint vacsorázni a teraszon, beszélgetni addig, amíg teljesen ránk sötétedik, majd bekuckózni a kinti fotelban, nézni a csillagokat, és élvezni, hogy végre fázom egy kicsit a hűvös szellő miatt. Jó érzés volt megölelni őket, hallani az ismerős recsegést a lépcsőn, ahogy felmegyünk a szobába, beszélgetni olyan dolgokról, amik nemigen kívánkoznak ki az emberből, ha telefonon kerül szóba. Jól esett, hogy anyósom túrós rétest sütött-és pakolt is rengeteget- mert tudja, hogy az a kedvencem, jól esett a csend, ami a legjobban hiányzik ebből a nagy városból, már amikor Tutyi épp nem veszekedett a szomszéd kutyákkal vagy lovakkal. A mi kis családunk kis időre beleolvadt a nagy családunkba, és ezt imádom.
- Az utolsó kis emlék, amit megjegyeztem, hogy szerepelni fog ezen a listán, a hazafelé vonatozás. Két átszállással négy órás volt az út, de őszintén mondhatom, hogy minden pillanatát élveztem. Nem is emlékszem mikor engedtem meg magamnak hogy négy órát egyhuzamban ne csináljak semmi mást, csak olvassak. Időnként kinéztem a gyönyörű tájra, megnéztem ahogy váltogatja színeit az ég, amíg lemegy a nap, az átszállásoknál találkoztam egy nagyon aranyos kiscicával, nem kellett cipekednem, mert össz-vissz a kistáskám volt nálam, abban minden szükséges elfért, nem volt az égvilágon semmi dolgom, csak élveztem az utazást.
Első nekifutásra ez kerekedett, remélem minél előbb vissza tudok állni “régi-új Niki” üzemmódba, rám férne már újra egy kis boldogság.
Köszönöm, hogy erre jártál! Várlak vissza!
Puszi: Niki
Forrás: itt
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: