Kellő idő elteltével már nem színtiszta feketén tudok visszaemlékezni erre a napra. Akármilyen furcsán hangzik, attól, hogy a Sors a gyermekemet elvette, adott valami mást is. Ezeket szeretném most összeszedni:
A vetélés utáni napokban a falra tudtam volna mászni bizonyos mondatoktól. Tudom, hogy a jó szándék és a segíteni akarás vezérelt mindenkit, és megrögzötten keresték a módját, hogy kicsit más színben lássam a világomat, de a “Próbáld megkeresni a jó oldalát!” vagy a “Még fiatal vagy, úgyis lehet másik gyereked!” esetleg az “Egészségügyis vagy, egy ilyenen át kell esni.” nem a legjobb próbálkozások, ilyen korán. Persze, mint ez a cikk is mutatja, ha nehezen is, de találtam “jó oldalát” a történteknek, bár még mindig úgy érzem, hogy ez a megfogalmazás nagyon durván túlzás. Tudom, hogy fiatal vagyok, tudom, hogy lehet még gyermekem, de én őt akartam, minden porcikámmal, és bár a testvéreit is imádni fogom, őt már nem pótolhatja senki. Az utolsón teljesen kiakadtam. Mi ez? Kisebb kutatásba fogtam, és valóban, nagyon sok munkatársam átélt már hasonlót. Jó kutatás téma, hogy mi ennek az oka.
Nos, ha már leírtam mi az ami nekem akkor nem volt megnyugtató, leírom azt is, mi az, ami igen. Legjobban a csöndet szerettem az első napokban. Amikor megtudja valaki mi történt, és csak elakad a szava, és látom/hallom hogy keresni akar valamit, amit mondhat, de nem tud. Ez esett a legjobban, mert így éreztem, hogy átérzi a fájdalmamat. Mert tudta, hogy erre ilyenkor egyszerűen nincs szó. ” Ne haragudj, nem tudok mit mondani!” a fülemben cseng, és ez így volt jó, mert nem megérteni akarták a történteket, vagy racionálisan felfogni, egyszerűen próbálták átérezni min megyünk keresztül, és akkor csak ennyire volt szükségem.
Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha túl leszek ezen. Az első hetekben minden gondolatomat ő lengte körbe, annyira hiányzott, pedig nem is ismertem. Imádtam a várandóság minden pillanatát, és hirtelen az is megszűnt. Aztán egyszer csak eltelt úgy egy nap, hogy nem sírtam. Majd kettő, három, és lassan egy hét is. Eleinte bűntudatom volt miatta, rossz anyának éreztem magam, mert nem gyászolom minden nap a gyermekemet, ma már tudom, hogy ez így van rendjén. Ahogy telik az idő, csökken a megtörtség, és egy szép emlékké növi ki magát. Szép hetek, amik nem várt módon végződtek.
Van az a tipikus filmes jelenet, amikor a főhőst valami nagy veszteség ér, és a földre rogy, majd fetreng és sír. Mindig is elcsépeltnek és túlzónak találtam, egyszerűen ellenkezett minden normális emberi reakcióról alkotott elképzelésemmel. Mert még nem ért igazán nagy veszteség. Tényleg, ahogy akkor este, és a kórházba indulás előtt megrohamozott a sírás, a földön fetrengtem, egyszerűen képtelen voltam megtartani magam, annyira ólomsúlyúnak éreztem minden végtagomat, és a hátamon, mintha egy tonnás zsákot cipelnék. Még jó, hogy itt volt a föld, és megtartott.
Annyian próbáltak meg segíteni, annyi szeretetet kaptam a történtek után, hogy az elképesztő. A legnagyobb segítség természetesen a férjem volt, akinek soha sem fogom elfelejteni, hogy milyen hősiesen tartotta magát, hogy mindig mellettem volt, próbált a kedvemre tenni, meghallgatott, holott őt is kínozta ugyanúgy egy ismeretlen hiánya, mint engem. A szüleimnek és testvéreimnek is nagyon hálás vagyok, az a pár nap otthon, hogy minden gondolatomat azonnal kimondhattam, hogy mindig tudták mire van szükségem rengeteget segített. A barátnőm is, hogy az első napon végig ott volt velem, és másnap is bejött hozzánk, az a rántott húsos szendvics és nutellás süti valami isteni volt! Rájuk eddig is számíthattam mindenben, a nagy meglepetést a munkatársaim okozták. Pár hónapja dolgozom csak itt, mégis annyi támogatást és szeretetet kaptam, annyira figyelmes volt mindenki, ezúton is nagyon-nagyon köszönöm nekik.
Sokan nagyon félnek magától a beavatkozástól, pedig nem kell. Amióta ez történt, én is rendszeresen elmondom részletesen a kismamáknak, hogy mire számítsanak, hova menjenek, mi hogyan fog kinézni, mit hogyan fognak érezni. Lelkileg sokkal nehezebb, testileg tényleg csak legyen túl rajta az ember. Persze, mások vagyunk, más fájdalomküszöbbel, de én örülök, hogy nem kértem semmi fájdalomcsillapítót, azt a minimális fájdalmat így is el lehetett viselni, ez még vele járt.
Természetesen rögtön elkezdtem kisebb fajta kutatómunkát végezni a történtekkel kapcsolatban, kerestem a miérteket, vagy hogy hogyan lehet kilábalni belőle, milyen hatással lesz ez a házasságunkra nézve, stb. Lényeg a lényeg, hogy találtam több statisztikát is, hogy milyen gyakran végződik így egy terhesség. Minden 4. (!) nő, életében legalább egyszer átesik vetélésen. És ez nem az, amikor még fel sem ismerte a terhességet, és nagyon korai vetélésről beszélünk, ami körülbelül ennyi lehet. Nem. Ez a felismert, kívánt várandósságokat mutatja! Ez rengeteg. Tudtam én, hogy nem vagyok egyedül, a munkám során sajnos naponta találkozom ilyen kismamákkal, de ezt azért nem gondoltam volna.
Sokszor kérdezték már tőlem, hogy miért történt velük mindez. Annyira egyszerű volt azt mondani, hogy erre sajnos nincsenek konkrét válaszok, valószínűleg valamilyen fejlődési rendellenessége, vagy kromoszóma hibája volt, ezért halt meg. Tudom, hogy nincs ennél jobb válasz, mégis, annyira semmit mondó, annyira minden benne van, hogy semmit sem segít. Rögtön az első: Miért pont én? Aztán a Mit csináltam/csináltunk rosszul? Mi fejlődött rosszul? Kromoszóma-bajom van? A következő terhesség is így fog végződni? Meg lehet előzni valamivel? és így tovább és így tovább, több száz kérdés, Ezzel vajon ártottam? vagy a Nekik akkor miért van mégis egészséges babájuk, végigbagózta a terhességét!? mindent megkérdőjelezünk, és sajnos semmire sem kapunk választ. Egyszerűen bele kell törődni, hogy ez benne van a pakliban, és nem láthatjuk át milyen nagyobb terv része volt a mi tragédiánk.
Bár én már előtte is sokat írtam, a várandósságommal pedig valósággal úgy éreztem új szárnyakra kelek, nem volt meglepő, hogy legjobban az elengedésben is az írás segített. Bár az első reakcióm az volt, amikor hazaértünk, hogy az összes babához köthető bejegyzésemet, vázlatomat töröltem, pár nap múlva visszaállítottam őket, hiszen ez is az életem része, ezen is keresztül mentem, ez is én vagyok. Arra buzdítok mindenkit, akit csak valami bánat gyötör, hogy írjon, akár blogot, akár magának egy kis Word-dokumentumot, akár egy kis füzetbe, de próbálja kiírni magából a gondolatait, mert elképesztő milyen terápiás hatással bír. A papírnak/monitornak nem kell szépen fogalmazni, vagy más érzéseire odafigyelni, nehogy megbántsunk valakit, elég saját magunkra koncentrálni, és a folyamatosan fülünkbe duruzsoló belső hangunknak engedni. Nem is szükséges visszaolvasni, csak írjuk le, és máris könnyebb.
Ez egy olyasfajta szeretet, amit nagyon nehéz megmagyarázni. Mi nem csak azt a pár várandós hetet vesztettük el, hanem minden lehetséges emlékünket is a kisbabánkról. Hogy hogyan mosolyog, hogyan üvölt, hogyan csimpaszkodik a hajunkba, az első szülinapi tortája, évekkel később hogyan esnek ki a tejfogai, az első nap az iskolában, a ballagások, az első szerelmek, a nagy veszekedések, aztán kibékülések, a sok-sok beszélgetés, ölelés, puszi. Mindent elvesztettünk, amit egy gyermek megfoganásakor, akarva-akaratlanul a szülő előre vetít. Nem csak a gyermek lényét kell elengedni, hanem minden hozzá fűződő reményt is. Bár már nincs velünk, örökké szeretni fogom, hiszen ő mi első babánk, az egyetlenünk, az első, gyönyörű álmunk.
Köszönöm, hogy erre jártál, várlak vissza!
Puszi : Niki
