8 gondolat, ami segített a vetélésem után
A tragédia bekövetkezte után a hír feldolgozásán túl a másik legnehezebb feladat volt eldöntenem, hogy mégis, hogyan gondoljak rá ezek után? Annyira apró, megfoghatatlan és törékeny volt, semmi emlékünk sincs tőle, azon a pár ultrahangos fotón kívül, mégis, hogyan őrizzem meg?
Tudom, hogy kicsit furán hangzik, de eszeveszettül kerestem a segítő képzeteket, próbáltam kitalálni hová és miért jutott? Ahogy telt az idő, úgy találtam ki újabb és újabb “meséket” magamnak róla, amik néha szöges ellentétben álltak az előzőekkel, de ha ettől még egy kicsit jobban éreztem magam, akkor nem érdekel semmi, ebben hittem/hiszek tovább. Ha esetleg Te is hasonló cipőben jársz, vagy jártál, remélem megtetszik egyik-másik, és erőt ad.
A gondolatok, amik számomra megnyugvást hoztak:
1,
Nem tudok úgy rá gondolni, hogy meghalt. Az olyan szörnyű, és végleges. Sokkal jobb érzés, ha úgy tekintek rá, hogy majd a Mennyországban fog megszületni. A mi kis angyalkánk.
2,
Kis élete első pillanatától az utolsóig imádtuk őt! Végig az anyukájával lehetett, végig érezte, hogy szeretjük. Soha sem kellett sírnia, fáznia, éhesnek lennie vagy magányosnak éreznie magát.
3,
Ő volt az első gyermekem, ő indított el az anyává válás rögös útján, és ezt már senki sem veheti el tőlünk. Ő volt az első, aki érezhette a szívverésemet belülről, rajtam kívül. 🙂
4,
Van az égben egy kis angyalunk, aki majd vigyáz ránk, figyel minket, jókat kacag a baklövéseinken, és egyengeti az előttünk álló utat. Vigyázni fog a szüleire, és majd a testvéreire is.
5,
A várandósság minden másodpercét imádtam! Akármennyire pici volt, már így is rengeteget beszélgettem vele, és az apukája is, sokat simogattuk, vigyáztunk rá. Megtanított rá, hogy mennyire csodálatos a testünk, mert képes ilyen csodákat létrehozni.
6,
Volt egy olyan időszakom is, amikor megrögzötten akartam mindenbe belecsempészni az emlékét. Olyan anyatigris-szerűen, az volt bennem, ha már az életét nem, az emlékeit örökké őrizni fogom. Most már tudom, hogy ez nem szabad, hogy így működjön. Ha örökké az ő emlékének élek, soha sem fogok tudni tovább lépni. Egy ötletem viszont ilyenkor támadt, amit azóta is jónak tartok. Kedvessel meg fogunk alkotni a Bogyó-dobozt, amikor már készek leszünk elengedni, és belepakolunk minden hozzá fűződő apróságot. Én szépen kidíszítem előtte, és elrakjuk. Nem lesz szem előtt, de velünk lesz, ahogy Bogyó is. 🙂
7,
Sokáig az volt a legbékítőbb gondolatom, hogy egyáltalán nem is kell őt elengednem, csak az ő esetében többet kell várnom, mint kilenc hónap, mire megszeretgethetem. Legalább nem fogok unatkozni a Mennyben, mert akkor végre találkozunk, és akkor minden szeretetem az övé lesz.
8,
A legújabb, és az összes közül a legkedvesebb felfogásunkat pedig Férjemmel beszéltük meg, és azóta is ez áll. Bogyó egyszerűen nem tartotta elég jónak ezt a testet, amit kapott. Lehet, hogy beteg volt, lehet, hogy később lett volna az, vagy csak egyszerűen nem tetszett neki, így úgy döntött, megvárja a következőt. Mint amikor valaki nem akar felszállni egy zsúfolásig tömött buszra. Zseniális! Így nem kell olyan sokáig várnom..életem végéig, ugyan! Ő megtalálja a módját, hogy előbb találkozzunk, akkor már épen és egészségesen. 🙂 Úgyhogy érzem is, hogy itt kering a kis energiája körülöttünk, és csak arra vár, hogy kapjon egy vadi-új, szép testecskét. 🙂 Mi pedig nem fogunk csalódást okozni, csak még várnunk kell egy kicsit. De nagyon várunk Bogyó! 🙂
Köszönöm, hogy erre jártál, várlak vissza!
Puszi:Niki
Forrás: itt és itt , itt
