Megmutattam volna neked

Megmutattam volna neked,

hogy az élet csodás lehet.

Reggel huncut napsugarat,

ahogy kis szemedhez szalad.

Tincseid közt szél játékát,

Szobád falán fa árnyékát,

Harmatcseppben kis világot,

fűszálak közt csepp virágot.

Fogtunk volna falevelet,

amit a szél felreptetett,

Tenyeret csiklandozó tücsköt,

Frissen kisült kifli csücsköt,

Cica mancsát, kutyus fülét,

almát, diót, dinnyét, fügét,

Plüssállatkát kisorcádon,

kispárnát, úgy szebb az álom.

Eső után levegőbe szippantva,

Átjárhat az ázott földnek illata,

A frissen nyílott ibolya vagy rózsaszál,

Sütemény illata ahogy a sütőből kiszáll,

Mutattam volna édes hangokat,

Bonyolult és lágy dallamokat,

Tavasszal az ébredő madárcsicsergést,

Mutattam volna csendet és zsizsegést,

és éneket, annyit énekeltem volna,

Hogy hangomhoz menekülj, ha a rémület elfogna.

Megmutattam volna neked,

Hogy egy ember milyen lehet.

Hogy megéri szeretni, mosolyogni másra,

de mindig tekints óvakodón e világra.

Esténként anya ezer puszija,

Őrizné álmodat egész éjszaka,

Apa erős kezei úgy emelnének magasba,

Mintha madárként szállnál a messzi szabadba.

Szerettünk volna tisztán és mélyen,

Így is szeretünk, csak messze vagy az égben.

Pedig én megmutattam volna neked,

Hogy az élet csodás lehet.

Én megmutattam volna neked,

Hogy meg kellett volna születned.

Megmutattam volna neked,

Hogy anya-apa így is szeret,

Megmutattam volna ,

de nem engedted.

Kép forrása