Nagy szerencsém van, mivel a következő lépés az volt, hogy válasszak magamnak egy orvost, akiben teljesen megbízom, és meg tudja állapítani, hogy valóban, jó helyen van a kisbabánk. Sok rémisztő dolgot láttam már a munkám során, így valóban nagyon féltem, hogy szegénykém jó-jó, elkezdett beágyazódni, de a rossz helyen, és annak láttam már milliónyi következményét.
Vasárnap éjszakás voltam, így volt egy egész műszakom végiggondolni kit is keressek majd fel. Annyira szerencsés vagyok, hogy itt dolgozom és járok gyakorlatra is, így a legtöbb orvosnak láttam már a munkáját, mind emberileg, mind szakmailag hogyan áll a kismamákhoz, olyan apróságokig is, hogy ki mekkorát vág, milyen szépen varr, milyen szépen beszél, mennyire elérhető. A választásom egyértelművé vált. Hétfőn beszéltünk is, és csütörtökre tettük a kis akciónkat. Mivel még nem akartam senki orrára kötni a boldogságunkat, meg amúgy is, először azt szerettem volna, ha a főnökeim tőlem hallják, így titokban mentünk fel a az ultrahangra. Jó is, hogy eddig vártunk, mert annyira korán “elkaptuk” a kis törpikét, hogy még csak egy halvány apró foltocska látszott a képen, ami viszont jó helyen volt, így kicsit megkönnyebbültem.
Sok esetben történik, hogy elkezd fejlődni a petezsák, de végül embrió nem fejlődik benne, vagy nem lesz szívhangja, így tudtam, hogy egészen csak akkor fogok megnyugodni, ha már mindent láttunk, és minden rendben. Ez körülbelül a 12. héten esedékes. Hiába, ilyenkor átok is tud lenni, ha túl sokat tud az ember, pontosan tudtam mikor mi romolhat el, és bevallom, féltem tőle. Azért viszont örültem, hogy még ennyire pici, mert amint megtudtam, hogy terhes vagyok, elkezdtem szedni a vitaminokat, folsavat, így még időben mindent megkaphatott.
Eldöntöttem, hogy rajtam nem fog múlni a dolog, a lehető összes kis praktikát bevetem, hogy kedvezzek neki, rengeteg egészséges kaját ettem, sokat pihentem, nem idegeskedtem, mindig úgy feküdtem, hogy a méhemnek a lehető legjobb legyen a vérellátása, sokat simiztem és beszéltem a hasamhoz, holott pontosan tudtam, hogy a füle még ki sem fejlődött. Esténként a zuhanyzás végén legalább 5 percet arra szántam, hogy a hasamat érje a vízsugár, érzi vagy nem, rajtam ne múljék. Sokat énekeltem, mert ha hallani még nem is hallja, a rezgéseimet biztosan érzi, természetesen elkezdtünk szervezkedni, hova jön majd haza, eleinte elkezdtünk házakat nézni. Mindenképpen kertes házban szeretnénk felnevelni, mi is ott nőttünk fel, és ezt az élményt nem szerettük volna elvenni tőle. Végül viszont úgy döntöttünk, hogy mivel még nem tudnánk olyan házat venni, ahol életünk végéig jó érzéssel lakhatnánk, olyat pedig, ahová nem véglegesen jönnék nem akarunk 15-20 évig hitelt fizetni, a megoldás az maradt, hogy pár évet még maradunk a fenekünkön, és ezt a lakást újítjuk fel, hogy a babának megfelelő legyen. Az első 3 évében még úgyis csak velem fog sétálgatni kint, annyira az udvart még nem tudnánk kihasználni, viszont ez alatt a pár év alatt még sokat tudnánk spórolni.
Szinte hetente nézegettük a kis pöttyöt, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lett, és egész kis foltocskává nőtte ki magát. Annyira büszke voltam rá, és annyira meghatott, hogy milyen ügyesen növöget. Magamat is teljesen másképp láttam. Világéletemben elégedetlen voltam a külsőmmel, de most, mintha teljesen más emberré váltam volna. Ha belenéztem a tükörbe büszke voltam, és már alig vártam, hogy végre látszódjon rajtam az áldott állapot. Igazából kezdett látszani is, egyre kerekebb lett az arcom, és a hasam is nőtt, no még nem a babától, de ez sem zavart. Életemben először gyönyörűnek láttam magam.
A családtagok beavatása volt a következő édes feladat. Először csak az öcsémet vontuk be, mert a többieknek csak karácsonykor akartuk elmondani az örömhírt, és ő volt a beavatott ember, aki majd kamerázott. Egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani. Öcsinek úgy mondtuk el, hogy egy nagy dobozt megtöltöttem mosolygós lufikkal, és az egyikre ráírtam, hogy nagybácsi leszel. Nagyon örült a hírnek, bár sosem vallaná be, de láttam, hogy könnyekig hatódott.
A szülőknek valami még különlegesebbet akartam. Vettünk egy szép képkeretet, meg két pár zoknit, egy fiúsat és egy lányosat, hiszen a nemét még nem tudjuk, és azokat tettük a keretbe. Sokáig jártunk a zoknik után, mert tökéleteset akartam. Leírni nem tudtam volna milyet képzelek el, kerestem a szívdobbanást, ami jelzi, ha megvan az igazi. Így választottam ki szinte mindent az esküvőnkre is, a férjemet is beleértve :D. A szívdobbanás megbízható. Végül megtaláltuk, egy pár szép sárga és egy pár szép kék zokni képében. Nem szerettem volna a tipikus rózsaszín-lány jelzést, nem akarok ráerőltetni semmit, én sem szeretem különösen a rózsaszínt, azért, mert kislány, miért kéne mindennek rózsaszínnek lennie? A hátteret saját kezűleg festettem vízfestékkel, a fennmaradó helyre pedig beleírtam: “Sok szeretettel mamának és papának!”
A többi ajándékon annyira nem is agyaltunk, mert tudtuk, hogy ennél szebbet még nem kaptak. 🙂 Annyira izgultunk, hogy nehogy elszóljuk magunkat előtte, de hősiesen kibírtuk, egészen két hétig megőriztük a titkot, bár szörnyen nehéz volt, tekintve, hogy szinte napi telefonos kapcsolatban vagyunk. Az öröm kirobbanó volt, és akkor még szelíden fogalmaztam. Mindenhol nagyon boldogok voltak a kis jövevénytől. A két ünnep között végiglátogattuk a mi nagyszüleinket is, és nekik is elújságoltuk, hogy van ahol már sokszorosan, van ahol most először, dédszülők lesznek. Ők is örültek, mindenki várta.
Én büszkén meséltem, hogy mennyire jó ez a kisgyerek, se hányinger, se undor, se semmi negatívum. Amit éreztem, hogy fáradtabb vagyok a szokásosnál, illetve éltem haltam a gyümölcsléért. Előtte is szerettem, de most naponta egy litert egyedül simán megittam. Néha elfogott a félelem, hogy miért nincs nekem hányingerem, igaz, hogy megbeszéltem vele, hogy anya nagyon utál hányni, úgyhogy ezt a részt igazán kihagyhatnánk a történetből, mégis, amikor mindenhonnan az folyik, hogy mennyire émelygősek a kismamák és nem bírják ezt meg azt, én meg semmi rosszat nem éreztem, kicsit elbizonytalanodtam. Ilyenkor azért másnap megmutatta a picúr, hogy “Anyám, ha neked ez kell, tudok én ilyet is!” Aztán ismét gyorsan megbeszéltük, hogy okés, értettem, tényleg nem kell ez a tünetcsoport. Biztos már ekkor elege volt belőlem! 😀
Szilveszterkor fincsi gyerekpezsgőt ittam, jókat kártyáztunk, rengeteget nevettünk, és teljesen elérzékenyültem, amikor éjfélkor a pocakommal is koccintottak. Januárban a soron következő ultrahangon pedig megláttuk a már rég áhított szívműködést. Olyan gyönyörű volt, olyan hihetetlen, és annyira büszke voltam rá! Megbeszéltük a doktornővel, hogy a következő vizsgálatra már apuka is eljön, úgy legalább le tudja kamerázni a monitort, hadd mutassuk meg mindenkinek, milyen ügyesen dobog a szíve, milyen nagy már, addigra már egész formás is, ezt közösen kell átélnünk.
Így visszagondolva annyira jó, hogy velem volt abban a nehéz pillanatban, nem tudom mit csináltam volna nélküle, de ez már a következő bejegyzés szomorú témája, ezt már nem szeretném elrontani.
Köszönöm, hogy erre jártál!
Puszi: Niki
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: