Ez is egy boldogságelmélet…

Ahogy a kis kutatásaimból kikövetkeztetni tudtam, kétféle boldogságot tudunk megkülönböztetni. Az egyik, amiket attól érzünk, ha felismerjük, és értékelni tudjuk a mindennapi dolgokat. Ha képesek vagyunk hálát érezni azért, amink van, nem folyton azon tépelődni, mink lehetne még. Ha képesek vagyunk gyermeki rácsodálkozással megismerni új dolgokat, nem elfeledve megbecsülni a régit. Ha élvezni tudjuk a pillanatot, amikor észrevesszük a kis cinegét a bokor hintázó ágán, amikor a forró tea végigcsúszik a torkunkon, amikor a zenétől libabőrös lesz az ember karja, amikor érzed az izmaid munkáját, amikor a mosolyoddal mást is jobb kedvre derítesz, amikor a szél nem az arcodba fújja a hajad, és még estig sorolhatnám mennyi lehetőségünk van örülni dolgoknak.

Ezek amolyan „rövid boldogságok”. Minőségében erőteljes lehet, de nem elég egy gyönyörű napfelkeltét végignéznünk ahhoz, hogy életünk végéig boldogok legyünk. Ha azonban a „sok kicsi sokra megy” elvén haladunk, minél több ilyen kis örömöt tudunk észrevenni, annál jobban érezzük magunkat. Ábrán így tudnám szemléltetni:

Itt mondjuk egy alap- boldogság görbe látható. Az embernek van egy alapszintje, erre később még visszatérek, és bizonyos dolgoknak nagyon tud örülni. Például 1-es esetben megvette a régóta várt új autót, 2-es esetben meglepetés bulit szerveztek neki, 3-as esetben pedig fizetés-emelést kapott.

Nézzük azt, amikor az ember a kisebb dolgokban is őszinte örömöt tud lelni:

Itt jóval több kiugrás látható, ami az alap-boldogságszintet is emeli, hiszem amint alább hagy az előző rövid-boldogság által kiváltott pozitív érzet, jön egy új csoda, aminek szintén lehet örülni. Ezt az állapotot nehéz sokáig fenn tartani, így időről időre visszaesünk az alap-szintre, de lényegesen több kellemes érzésünk lesz, mint azoknak, akik csak az élet nagy ajándékaira tudnak felfigyelni. 

Én az utóbbi évben ezt a készségemet fejlesztettem, és már ettől az egyszerű kis változtatástól, hogy „nyitott szemmel járok”, sokat változott az életem. Őszintén hiszem, hogy ez a fajta szemléletmód elengedhetetlen a tőlünk elérhető maximális boldogság- szint fenntartásához. Nevezhetjük ezt amolyan statikus-boldogságnak is, hiszen adott dolgokat kezdünk máshogy nézni, hálával fordulni azokhoz az értékekhez, amik eddig is az életünk részei voltak, csupán magának értetődőnek vettük.

A  másik összetevőt nevezhetnénk akár  „hosszú boldogság”-nak is. Ez az a bizonyos alapszint. Amikor tudja az ember, hogy jó úton halad, a dolgai a megfelelő mederben folynak, elfogadja önmagát, de a folytonos fejlődést tűzi ki céljául. Ha az előzőt statikus boldogságnak tekintjük, akkor ez a dinamikus-boldogság, hiszen itt éppen maga a folyamat, az út az, ami boldoggá tesz, nem pedig a végcél.  A cselekvés, a fejlődés okoz örömöt.

Ezek kettősének, a képességeinkhez mért legjobb kiaknázásával  juthatunk el  – meglátásom szerint – a maximális boldogságig. Hiszem, ha elég magasra tudjuk emelni ezt az alapszintet, amire még rájönnek a pillanatnyi öröm okozta kilengések, úgy a lehető legboldogabbak leszünk.

Úgy érzem, a rövid- boldogságot már kipipálhatom, a Happy hétindítók megtanítottak arra, mennyi jókedvet meríthetünk egyszerű dolgokból. Az alapszintem viszont még csiszolásra szorul. Szeretném teljesen elfogadni magam, nagyobb önbizalomra szert tenni, megtalálni azokat a tevékenységeket, amiknek maga az elvégzése vidámsággal tölt el, tehát – Csíkszentmihályi után – a flow-élménnyel gazdagítanak.

Olyan életcélt szeretnék kitűzni magam elé, ami mindig előttem lebeghet, ami teljes mértékben hozzásimul a személyiségemhez, az értékrendszeremhez, és energiával tölt fel. Megtanulni kompromisszumot kötni a Világ azon dolgaival, amiken nem áll módomban változtatni. Mozgalmas év elé nézünk! 🙂 Remélem, velem tartasz.

Köszönöm, hogy erre jártál!

Várlak vissza!

Puszi: Niki