Este, munkából hazafelé jövet érdekes dologra lettem figyelmes. Egy anyuka cipelte gyermekét haza, a kisfiú sírt, maradni akart volna még a parkban, az anyuka pedig bőszen magyarázta neki, hogy már mennyire késő van, otthon még megvacsoráznak, le kell fürdeni, és már lassan aludni kell. A fiú kérlelhetetlen volt, mindenáron vissza akart menni.Az anyuka húzta a kezénél fogva, feladta, hogy szavakkal hasson rá, a kisgyerek rántott párat a kezén, hátha kiszabadul, de az anya biztosan tartotta.
Jöttek velem szembe, majd amikor egymás mellé értünk, egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. A szemében könnyek ültek, az enyémben kíváncsiság. Érdekelt ki ez a nő, merre laknak, van-e még gyereke, van-e férje, vagy elváltak, egyedül neveli esetleg a gyereket/gyerekeket, miket kellett megélnie már, és miket fog még, boldog? Mintha meghallotta volna a gondolataimat, kihúzta magát, egy gyors mozdulattal letörölte a kikúszó könnycseppet, és mentek tovább. Ez az egész maximum két másodperc alatt zajlott le, mégis egészen hazáig gondolkodóra fogott.
Nem is lehetne jobb ihletforrásom, mint a Világ női. Elkezdtem látni is, nem csak nézni, hazafelé az úton. Láttam egy nőt, aki súlyos szatyrokkal ment valahová, gyors léptekkel, egyenes háttal, mosolyogva. Volt egy fiatal lány, aki hangosan veszekedett a telefonba, és közben idegesen a hajvégét tépkedte. A metrón velem szemben egy pár ült, kezük összekulcsolva, a nő fejét a férfi vállán pihentette, elképesztő nyugalom áradt belőle.
Mellettem kistáskával ült egy idős néni, kora ellenére kivirultan, a másik oldalán ülő asszonnyal az unokákról beszélgettek. Láttam felszállni szürke kiskosztümben egy nagyon komoly tekintetű hölgyet. Szorosan kontyba tűzött haja már-már rideg benyomást keltett, azonban a fekete cipő felett, a bokáján észrevettem egy tetoválást. Egy színes pillangót, épp kitörve a bábjából, mellette pedig különböző stílussal a feliratok: Peace, Love, Freedom. Ez is csak egy szerep a sok közül.
Annyi félék vagyunk, hogy az elképesztő. Jó volt ránézni a sokféle nőre, akik mind-mind más módon hangsúlyozták nőiességüket. Véső soron úgysem a szerepek tesznek minket nőkké, nyilván az is nagyon fontos része az életnek, és elengedhetetlen kellék, de maga a NŐ, így csupa nagybetűvel, a kisugárzáson múlik, a többi csupán a tökéletesítő árnyalás.
Nem kell mindenkinek darázsderékkal, formás keblekkel és fenékkel rendelkeznie, a konyhavilág tündérének, vagy takarítógépnek, feleségnek vagy anyának lennie, hogy nő legyen. Elég, ha elhiszi, hogy ő így van jól, és ez ki fog ülni az arcára. Az szépít meg, ha elhiszed, hogy szép vagy. Attól leszel „jó nő”, ha elhiszed, hogy jól csinálod, amit csinálsz, a magabiztosságod meg fog győzni másokat is.
Volt bent az egyik betegünknél látogatóba az unokája. 35 éves, egyedül él, se gyerek, se férj, azt mondta, ő a munkájával házasodott össze, és nem bánja. Amikor rá néztem, eszembe sem jutott, hogy esetleg sajnáljam, mert ezek a dolgok még kimaradtak az életéből, olyan megelégedettség, olyan erő sugárzott belőle, hogy az ember feltételek nélkül elhiszi, hogy így ő tényleg jól van. És miért ne lenne? Számára jelenleg a „Munkatárs” szerep tölti ki az életet, és ha ő így érzi jól magát, miért ne lehetne? Lehet, hogy nem kell 5 év, és másra fog vágyni, lehet, hogy így marad egész életében, ez is jó, az is jó, hiszen mindenkinek meg van a maga receptje, hogyan érzi jól magát. Kinek van joga megállítani, ha a boldogságod felé haladsz?
Annyi leányzót látni, akik lesütött szemmel, előredöntött háttal sétálnak az utcán, attól félve, hogy észreveszik őket. Lányok! Nők! Asszonyok! Fel a fejjel, és húzzuk ki magunkat! Olyan dologra vagyunk képesek, amire senki más ezen a Földön: Önmagunknak lenni! Ez hatalmas feladatnak tűnhet a sok elvárás között, de tudatosítani kell, hogy az elvárások nagy része csak a mi fejünkben létezik. Úgyis mindenkinek jelezni fog a maga kis beépített antennája, ha valami zavarja a komfortot. Erre viszont figyelni kell. Én is sokszor járok úgy, hogy „bepittyent” az antennám, hogy mondjuk el kéne mosogatni, viszont ellenállok, mert azt mondom nincs kedvem. Előbb vagy utóbb úgyis meg kell csinálni, és addig a fejembe pittyeg az antenna, úgysem tudok 100%-kal másra koncentrálni, hiszen valami megzavarja a gondolataimat. Ezt ilyenkor kár halogatni, mert addig úgysem lesz nyugtunk, amíg létre nem hozzuk magunk körül a nyugalmat.
Végignézve az arcokat rácsodálkoztam, hogy mennyire egyedi, mégis milyen szép az ember, egytől egyig. Mindannyiunknak más életút van az arcára írva, ettől lesz olyan változatos a világ, ez különböztet meg másoktól, ahogy telik az idő, és megöregszünk, így kap egyedi történetet minden ránc és heg, és ez csodálatos dolog. Teljes joggal lehetünk büszkék magunkra, mert még SOHA, SENKI nem járta be azt az utat, amin mi eddig végighaladtunk, és ami még előttünk áll, éppen ezért Senki más nem tudja megmondani, hogy nekünk mi a jó, csak mi magunk. Tanácsot, segítséget lehet kérni, kapni, de az ösvényt nekünk kell felfedezni, nekünk kell néha eltévedni benne, majd visszatalálni, csupán a lehetőségünk van meg, ha szeretnénk, akkor azok, akik szeretnek, elkísérhetnek minket.
Ti hogy gondoljátok, mi határoz meg minket? Van olyan ismerős, rokon, akire mindig is fel tudtatok nézni?
Érdemes kipróbálni milyen az utcákon sétálgatva látni is, nem csak nézni… kíváncsi lennék, ti miket vettetek észre?
A nő szerepekkel kapcsolatos bejegyzésemet megtalálod itt.
Köszönöm, hogy erre jártál!
Puszi: Niki
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: