Egy barátnőm ajánlott egy táncot. Body Healing tánc a neve, és lényegében arról szól, hogy az ember kikapcsolja a tudatát egy kicsit, és a zenére adott spontán, belülről jövő mozdulatokkal kiadja magából a démonokat. Tény, hogy nagyon sokat segített.
Az órák után napokig vigyorogtam, tánc közben amolyan transzba esik az ember, volt, hogy úgy éreztem meg tudom fogni és az ujjam köré tekergetni a zene szálát, sírtam és nevettem, olyan mély emlékek törtek fel, amikről már úgy gondoltam teljesen megfeledkeztem, megjegyzem mindez csak és kizárólag a zene hatására. 🙂
Néha amúgy elgondolkodtam rajta, ha az ablakból látni lehetne az órát, simán összetévesztenék egy elmegyógyintézet gumiszobájával. De hát éppen ez a szép benne, akárhol az univerzumban, de minden embernek szüksége lenne egy saját gumiszobára.
Ott, mint egy gejzír, kirobbant a feszültség, könnyű volt elengedi magam, hiszen az égvilágon senkit nem érdekelt mit csinálsz, mindenki csak magával volt elfoglalva, hiszen épp elég nagy feladat az is. Sorsdöntő volt az az élmény, amikor az oktató közben azt mondta: „Add át magad teljesen a zenének. Ha boldog vagy, légy boldog, ha szomorú vagy, légy szomorú.” És én megálltam, és bambultam vagy fél másodpercet, de mintha órák teltek volna el. Egyszerűen nem tudtam eldönteni mi vagyok. Most örüljek, vagy keseregjek? Hiszen annyi minden van, ami miatt boldogok lehetünk, ugyanakkor rengeteg dolog van, ami elszomorít. Ez volt az én megvilágosodásom, mert rájöttem: Olyan leszek, ahogy döntök.
Ez volt az első lépcső metamorfózisom során. Rájöttem, hogy nem a környezetem elismerésétől, vagy a tudattól, hogy elégedettek velem leszek boldog, hanem nekem kell eldöntenem, hogy márpedig igyekszem a jóra koncentrálni. Ment is egy darabig, aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy most semmihez sincs kedvem, mindenki hagyjon békén, elég volt. Igen ám, de belülről ott fúrt a tudat, hogy én márpedig eldöntöttem, hogy boldog leszek, mi ez az érzés, hát én eldöntöttem, most miért nem megy?
Nem tudom mennyi ideig voltam ebben a lelkiállapotban, de egyértelmű bukásként éltem meg minden próbálkozásomat, hogy örüljek, míg végül ismét eljutottam addig, hogy velem van baj. Nekem ez sem sikerül, hát én ennyire akarom, de egyszerűen nem megy, olyan végletekig gondolkodtam, hogy biztosan depressziós vagyok, vagy én nem arra születtem, hogy boldog legyek. (Micsoda baromság!)
Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, ismét jókedvűen pattantam ki az ágyból, és hajtottam, mentem, mint a mérgezett egér. Vagy három-négy ilyen ciklusnak le kellett játszódnia, mire végre megértettem, hogy ez így normális. A ciklusok érzelmi skálája persze a mámoros önfeledtségtől a mély elkeseredésig húzódott, de hát lassan tanul az ember.
Most, ha ismét ilyen kedv-fosztottá válok, nem esem kétségbe, nem vonok le messzemenő következtetéseket, igenis el kell fogadni, hogy a nappalt éjszaka követi, néha meg kell engedni magunknak, hogy leeresszünk. Utána annál jobban tudjuk értékelni az élénkebb időszakokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: