Én alapvetően pozitív embernek tartom magam… viszont az elmúlt időszakban észrevettem, hogy egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül megkeresni a dolgok jó oldalát. Hogy őszinték legyünk sokkal- sokkal kényelmesebb magunkban, vagy akár hangosan is morogni, hogy ez azért nem jó, nekem ezért ennyire nehéz, én már nem bírom..pedig aztán mégis bírjuk.
Nagy igazság, lassan már- már közhellyé növi ki magát, de a boldogság döntés kérdése. Ez tény. Én kibővíteném még annyival, hogy nem csak el kell döntenünk, hogy boldogok leszünk, de baromi sokat kell dolgozni is érte. És ebbe bizony belefárad az ember, akár tetszik, akár nem. Mindenhonnan az folyik, hogy mindig energikusnak, mindig pörgősnek kell lenni, hajtani, menni, de valójában ez így lehetetlen.
Azt vettem észre, hogy sokan pont emiatt a nagy kényszer miatt vesztik el teljesen a motivációjukat, hogy lépjenek afelé, hogy boldogok legyenek. Úgy gondolják, ha már nem tudnak mindig ilyen kirobbanó formában lenni, mint a Világ, de legfőképpen saját magunk elvárjuk, akkor már kár is próbálkozni.
Én pontosan tudom milyen érzés ez. Az embernek van egy elképzelése egy tökéletes énéről, aki mindig odaér mindenhová, vidám, kiemelkedik a munkahelyén, feltölti és elhalmozza minden szeretetével a párját, ha kell konyhatündér, ha kell istennő az ágyban, ragyog a lakás a tisztaságtól, (bár esetemben még nem aktuális, de majd) minta-anya, van legalább két hobbija a lelki egyensúlyért, van ideje a testére is figyelni, értem ezalatt a rendszeres edzést, a megfelelő táplálkozást, a fodrász-mani-pedi-szolit, és még miegymást, amit a társadalom megkíván. Végigolvasva talán nem is tűnik olyan merész elképzelésnek.
Én (ez most nagyon bután fog hangzani, mivel most sem vagyok öreg, de innen visszagondolva fiatalon… fogalmazzunk inkább úgy, hogy agyi-fiatalon) meg voltam győződve, hogy ha már ténylegesen a magam ura leszek, ilyen életet fogok élni. Mondahatott akárki akármit, úgyis úgy könyveltem el magamban, hogy nah… ez is milyen negatív ember, ráadásul megkérdőjelezi a képességeimet, meg mégis honnan tudná ő, hogy mire lesz energiám és mire nem, biztosan csak a saját szürke kis életére akar terelni engem is, hogy megnyugtassa magát, csak úgy lehet élni. Azt gondoltam időbeosztás kérdése az egész. Óh… én naív-naív-önfejű fejem. Mondanom sem kell, hogy az összeköltözésünk első két hónapjában átformálódott a világnézetem.
Itt kezdődtek az igazi problémák. Az nem jutott el a tudatomig, hogy ezt már megjósolták, hogy mások is élnek nem tökéletes életet, sőt… , csak arra a magyarázatra jutottam, hogy velem van baj. Hát én ezt megálmodtam, hát ennek így meg így kéne lennie, mi az, hogy nem bírom, mi az, hogy nincs időm kivasalni, mi az, hogy nincs időm edzeni, és jöttek csak sorra a Mi az, hogy? és a Hogyan lehet ez? kezdetű kérdések.
Folyamatosan marcangoltam belülről magamat, mert egyszerűen nem tudtam megfelelni a saját elvárásaimnak. Itt ki kell hangsúlyozni a Saját szót, mert nem elég, hogy magamnak ennyire felemeltem a lécet, azt hittem a környezetem is mind ezt az összes dolgot megköveteli tőlem. Így egy idő után már rájuk is haragudtam, amolyan megtestesítői lettek a sikertelenségeimnek és kudarcaimnak.
Ezt a belső válságot elsősorban Kedvesnek kellett elviselnie, és ő csak tűrt és tűrt, tudta, hogy gáz van, én is tudtam, számtalanszor leültünk kifejtegetni a lelki-gombolyagomat, de csak nem találtunk megoldást.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: