Essentia Feminae

Boldogságterv #4: Megengedem magamnak hogy…

 

 

Az elmúlt időszak tökéletes volt számomra ahhoz, hogy megtanuljak elengedni dolgokat. Itt most nem feltétlenül kézzel megfogható tárgyakra gondolok, hanem szokásokra, berögződésekre, és igen-igen, egy időre el kellett engednem bizonyos kedvelt időtöltéseket, és szeretett szerepeket is, az ép elmém megőrzése céljából. 

Véget ért a gyakorlat, és elkezdődtek az oktatási hetek. Korábban naivan azt hittem, hogy majd ez a része az évnek jóval könnyebb lesz, hiszen más dolgom nincs, csak bejárni az órákra, és hétvégente dolgozni. Igen ám, de a tanagyagot közel sem éreztem kevesebbnek mint az ezt megelőző években, csak most feleannyi idő alatt akarták a fejünkbe szuszakolni az egészet. Így a hétköznapok nagy részét reggeltől estig az iskolapadban töltöttük, ami meglehetősen éles kontraszt volt azzal szemben, hogy előtte két hónapig a tizenkét órás műszakokban lejártuk a lábunkat. Így aztán a nap végére a fejem zsongott a sok új infótól, az izmaim pedig követelték a saját jussukat.

El kellett telnie pár hétnek, mire átállt a szervezet az új igénybevételre. A hétvégéim javarészt foglaltak voltak a munka miatt, így a hazamenetelek száma is jelentősen redukálódott, ami további feszültséget és űrt vonzott a családi életbe. Itthon Kristófra is sokkal kevesebb időm jutott, az addig jól bevált rutinjainknak búcsút kellett inteni, a közös kis esti programjainktól szintén fájó szívvel vettünk köszöntünk el, hiszen élő hulla voltam mire hazaértem. Reggelente nem volt energiám ebédet csomagolni neki, beszélgetéseink a vacsora közben elhangzott napi beszámolókra csökkentek, és ha ezek mellé még próbáltam betuszkolni az írást, olvasást, esetleg egy kis tanulást vagy mozgást, az katasztrófához vezetett volna.

Bevallom eleinte szörnyű bűntudat gyötört, hogy nem tudok helyt állni, holott ezt senki nem várta el tőlem, csak én magamtól. Próbálkoztam egy ideig, ha nem is olyan rendszerességgel mint régen, de azzal vigasztaltam magam, ha csak heti 2-3-szor jut időm főzni, már akkor tettem valamit a családunkért. Az alvási időm így is kb. 6 óra volt naponta, ha ennél lejjebb akartam csökkenteni akkor a következő nap felénél már egy mondatát sem értettem a tanárnak.

( Hú, de panaszkodósra sikerül ez az eleje! No nembaj, így legalább valós képet rajzolok, miért is kellett elhatároznom, hogy igenis megengedem magamnak, hogy leadjak a terheimből.) 

Összességében tehát frusztrált voltam, túl hajtott, mégis mindig elégedetlen, a kapcsolataimat nem tudtam úgy ápolni ahogy szerettem volna, egyre nehezebb volt derűsnek lenni a munkahelyemen is, változás kellett. 

Vicces amúgy, de mindezek mellett, mikor máskor kezdtem volna ez egy online tanfolyamot, ha nem most. Mentségemre szóljon, hogy a jelentkezést még a gyakorlati idő alatt kellett leadni, amikor azt képzeltem, a sulis időszakban csudikönnyű lesz minden. Végül ez a tanfolyam nyújtotta a mentőövet. 

Az egész, lényegében a célkitűzésről, önmegvalósításról szól, szépen a kályhától kezdve, először feltérképeztük azokat a belső félelmeket majd korlátokat amik fékeznek, majd célt/célokat tűztünk ki, és konkrét tervet készítettünk annak megvalósításához. Még az elején volt egy rész, ahol össze kellett írni, mi az, amit megengedsz magadnak… Ültem a papírkám fölött és jártak a fogaskerekek. Bár megengedtem magamnak, hogy csak heti egyszer írjak, vagy kevesebbszer főzzek, ne csináljak meg minden házimunkát, ne foglalkozzak most a feles kilókkal, nap mint nap szörnyű bűntudat gyötört érte. Vagyis nem elengedtem, csak energiám nem volt többre, de attól még ugyanúgy elvártam magamtól, és mivel nem végeztem el, csak a szörnyű önmarcangolás maradt. 

Úgyhogy eldöntöttem, hogy valóban elengedem. Nem csinálok lelkifurdalást, ha néha Kristóf főz, vagy ha többször kell levinnie a kutyát, vagy ha a munkahelyen kell enni vennie, mert nem volt időm csomagolni. Nem marcangolom magamat a félbehagyott fogyókúra miatt, vagy ha nem tudok mindig mosolyogni. Megengedtem magamnak, hogy szüneteltessem a blogot, ha már nem tesz boldoggá. Hiszen, bár nagyon hálás vagyok, hogy olvassa valaki, elsősorban magam miatt írok. 🙂

A tökéletlen az új tökéletes!

 

El kellett telnie pár napnak, amikor még figyelmeztettem magam amikor megindultak a kis belső szörnyek, és sutyorogni kezdtek a fülembe, hogy ezt meg azt kéne csinálni, de csak fújtam egyet, és azt mondtam: Most nem! Senki élete nem függ tőle, sőt, sok dolog csak engem zavart, másoknak valószínűleg fel sem tűnt, így végérvényesen felhagytam az önostorozással. Ami belefér belefér, ami nem az nem. Ha belegebedek sem tudom a 24 órából 48-at csinálni, akkor meg mit idegesítem magam. 

A vicc az egészben, hogy ahogy ezt tudatosítottam, a sok sok energia, amit arra pazaroltam hogy belső csatákat vívtam a “tökéletes énemmel”, megmaradt. Így lényegében azzal, hogy megengedtem magamnak, hogy ne csináljak meg egymagam mindent, többre vitt, mint amikor kapkodva próbáltam letuszkolni egy napom torkán a teendő-listámat, és jobb kedvvel is végeztem el azt, amit elvégeztem. 

Ilyenkor pedig, amikor “csak” vizsgázom, és dolgozom, sokkal több idő jut a családra, az otthonomra, a barátokra, önmagamra. El kell fogadnom, hogy ilyen hullámokban zajlik jelenleg az élet, hajtós és nyugodtabb időszakok váltakozása, és egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak másra fókuszál, ezt a ritmust kell felvennem … vagy nem… megengedem magamnak, hogy néha összecsapjanak a hullámok a fejem felett, hiszen ilyen felfedezéseket tehetek. 🙂

Jelenlegi kedvenc idézetemmel szeretném zárni a mondandómat:

“Nyugodt tenger sosem képez tapasztalt tengerészt!”

Köszönöm, hogy erre jártál, várlak vissza!

Puszi:Niki

Forrás: itt és itt és itt

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!