Essentia Feminae

Brutális ambivalencia

Őszinte szeretnék lenni. Fogalmam sincs hogyan álljak neki ennek a posztnak. Egy biztos: meg kell írnom. Hol is kezdjem? Talán az elejétől fussunk végig a mai napig. 

Sokan az ismerőseim közül már tisztában vannak vele, hogy elvégeztem két évet az orvosin. Ehhez három évre volt szükségem. Amikor először végeztem a második évemet, ott kettő kivételével sikerültek a vizsgáim. Az egyikre nem jutott időm már elmenni, mert a másikért próbálkoztam. Azon a bizonyos vizsgán eltört bennem valami. Addig az egész életemet az szőtte át, hogy orvos lehessek, de attól a pillanattól kezdve már csak nyűgnek éreztem, nem tartottam magam semmire, teljesen megtörtem. Pedig, akárhányszor pörgetem vissza a fejemben az elhangzottakat, nem mondtam annyira vészesen nagy butaságokat, amiért ezt érdemeltem. Engem még úgy soha sem aláztak meg, mint azon a bizonyos szövettan vizsgán. 

A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy el is hittem mindent, amit a fejemhez vágtak. Most bizonyára, aki esetleg jelenleg is az orvosit végzi csak legyint, mert igen, nem egy ilyen brutális vizsga van ott, ez vele jár, ezen túl kell lendülni, de nekem nem sikerült. Akárhányszor emlékszem vissza az ott eltöltött éveimre, egyre inkább kirajzolódik, hogy akkor változott meg bennem az, ami egészen addig hajtott, az volt az a pillanat, amikor azt mondtam, ez nem éri meg. Passziváltam egy évet, az alatt intenzíves ápolónőként dolgoztam, összeszedtem egy halom tapasztalatot, sok dolog amit addig csak tanultam kézzel foghatóvá vált, ismét beleszerettem a szakmába. 

Fél év alatt sikerült annyira összeszednem magam, hogy úgy döntöttem, nekifutok még egyszer. Sokáig lebegett a homlokom előtt a mentesítő “feladom”, de úgy döntöttem nem hagyom veszni ezt az egészet. Ez volt az álmom, gyerek korom óta, csak nem hagyom, hogy a semmibe vesszen. 

A következő félévet gördülékenyebben vettem, a munkát nem hagytam ott, így kicsit fáradtabban bár, de sokkal lelkesebben jártam be az órákra. A legjobban az fájt, hogy kikerültem a csoportomból, és egy teremnyi idegen közé kerültem, ahol, bár nevetségesen hangzik, de öregnek éreztem magam. Sokak legnagyobb problémája az volt, hogy a srác mikor telefonál, akit a hétvégi buliban ismert meg, míg nekem addigra, bár csak táv-, de komoly kapcsolatom volt, és minden hétvégén dolgoztam, néha még hétköznap éjszaka is. Na mindegy, nem ez most a lényeg. 

Ismét vizsgák, ismét ugyanaz a tantárgy. Bevallom, az első vizsgánál nem voltam elég felkészült, nem jutottam végig a tételeken, és miért is ne húztam volna bele abba, amit előtte éjszaka futottam csak át gyorsan. Nem ez számít. A következő vizsgán, amikor az ajtón megláttam a nevemet, illetve az aznap vizsgáztató nevét, görcsbe rándult a gyomrom. Ő volt az. Megint. Mintha valami rossz vicc lett volna. Amint beléptem úgy éreztem megismer, nyilván nem így volt, mai fejjel már tudom, hiszem több ezer hallgató jár oda, de akkor olyan szorongás jött rám, mint még soha. Kihúztam a tételt, meg a két metszetet, és megörültem. Én ezeket tudom! 

Nem érdekelte. Akárhányszor visszapörgetem az eseményeket, látom magamat, ahogy kétségbeesetten próbálom magyarázni, hogy én ezt értem, és tudom miről beszélek, és már a papíromon rajzolom azt a kis részletet, amit a mikroszkóppal szerinte nem tudtam elég pontosan behozni, végem volt. Ismét rázendített, sok mondata már akkor visszhangzott a fejemben az előző találkozásunkról. Itt lett vége az én orvosi- még csak el sem kezdődött – pályafutásomnak. Feladtam. A fülemben cseng, ahogy mondja: “Maga embereket fog ölni! Amíg én élek nem lesz magából orvos!” (Mert szerinte nem tudtam pontosan behozni a metszeten a nyálmirigy kivezető pórusát.)

Otthagytam az egyetemet, Budapestre költöztünk Kedvessel és a kutyusunkkal, szülésznő leszek. Az az igazság, hogy boldogabb vagyok, mint valaha. Megvannak a magunk kis tervei, céljai, haladunk előre az életben, szépen lassan visszatért az önbecsülésem is, és rájöttem, talán mégsem vagyok olyan buta. Igyekeztem elfelejteni azt a pár orvosis évet, sikeresen, mert pont nemrég gondolkodtam el rajta, hogy bár akkor úgy éreztem soha sem fogom elfelejteni ezt a nőszemélyt, aki tönkretette az álmaimat, már a nevére sem emlékeztem.

Egészen eddig a pillanatig. Meghalt. Furcsa. Tudom, hogy nagyon durván hangzik, de annyira utáltam, hogy az első gondolatom az volt, hogy ennek biztosan örülni fogok, de nem. Minél tovább gondolkodtam, annál inkább elvesztem az érzéseim bipoláris tengerében. Akkor borzasztóan gyűlöltem, de lehet, hogy én nem nőttem fel eléggé a feladathoz, és hogy magamat védjem, könnyebb volt őt okolni az alkalmatlanságom miatt. Ha körbenézek, végtére is nyertem a történteken. Csodálatos életünk van, imádom a szakmámat, összeházasodtunk, együtt élünk, van egy szépséges kutyusunk, és szépen haladunk előre az életben, spórolgatunk, éldegélünk, békésen. Ha az orvosin maradok, ez elképzelhetetlen, sőt, amennyire tönkrementem és kifordultam magamból az ott eltöltött idő alatt, valószínűleg már együtt sem lennénk Kedvessel.

Tehát, ha jól belegondolok, valahol hálával tartozom neki. Ezt sem gondoltam, hogy valaha leírom, de így van, a jelenlegi életemhez ő is nagyban hozzájárult, neki is köszönhetem. Már nem utálom, sőt, most bizonyos fokú szégyent is érzek, hogy olyan ok éven keresztül, annyi csúnya gondolatom volt őt illetően. 

Persze, az is végigsuhant az agyamon, hogy ez esetlegesen egy jel? Az “Amíg én élek..”  …lehet, hogy most értem meg arra, hogy elvégezzem az orvosit? Tény, hogy mostanra tanultam meg tanulni, és sikerült kitapasztalnom, hogyan tudok sikeresen vizsgázni. Vagy csak áltatom magam? Ha belefogok újra, ismét ugyanabba a gödörbe csúszom vissza? És most már ténylegesen öregnek érzem magam hozzá… mindegy is… csak úgy viharzottak a gondolatok a fejemben.

Gyűlöltem, de most már látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Lelkileg nem voltam/ vagyok elég edzett ehhez az orvosi szakmához. Imádok szülésznő lenni, a kismamákat, a babákat, a felelősségemet, a kedves arcokat. Imádom ahogy most élünk, és már látom, ennek így kellett történnie. Így a régi,sok haragom ellenére, most ezzel a pár sorral szeretnék véglegesen megbocsátani azokért a kínzó szavakért, és köszönetet mondani, hogy bár fájdalmasan nagy pofonnal, de az életem jelenlegi medrébe sodort.

Köszönöm, és nyugodjék békében!

 

Forrás: itt, itt

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!